Please reload

Friss bejegyzés

Lőrincz Éva pszichodrámavezető, coach

2017/01/27

1/1
Please reload

Kiemelt bejegyzés

A sebezhetőségből nem kell kigyógyulnunk

2018/03/17

Sokan azt hiszik, hogy sebezhetőnek lenni betegség. Persze elvileg mindenki tudja, hogy tévedni – sírni, dühösnek lenni, elkeseredni vagy elfáradni – emberi dolog. Mégis gyakran, amikor magunkban találkozunk mindezzel, irtó türelmetlenül igyekszünk kiköszörülni a személyiségünk csorbáit, mintha azt gondolnánk, hogy valami baj van velünk, ha így érzünk. 

 

Mintha hinnénk abban a téveszmében, hogy az egészséges lelkű embert nem viselik meg az élettel járó nehézségek, hogy soha nem küzd rossz érzésekkel, hogy soha nem veszti el kontrollt a dolgai felett, és minden helyzetben tökéletesen helytáll.

 

Így aztán, amikor például szomorúak vagyunk egy veszteség miatt, azt gondoljuk, hogy ezen már rég túl kellene lennünk. Vagy, ha elvesztjük a türelmüket az idegesítően pattogó főnökükkel szemben, úgy gondoljuk, hogy borzasztó gyenge az önkontrollunk. Vagy ha megalázónak érzünk egy vereséget, melyet az életben elszenvedtünk, azt hisszük, hogy ez mindennél ékesebb bizonyítéka annak, hogy velünk valami nincs rendben.

 

A jó hírem mára az, hogy minden rendben van velünk ilyenkor. Az élet hányattatásai között szomorúnak, dühösnek vagy megalázottnak érezni magunkat nem betegség. Sebezhetőnek lenni annyit tesz, mint az emberiség részének lenni. A személyes fejlődésnek, az önmagunkon végzett munkának nem célja, hogy tökéletes gépekké váljunk, amelyek érzelmek nélkül, mindig hibátlanul végzik a dolgukat. 

 

Ahogy a zen történet mondja:

 

A megvilágosodott mester ingerülten járkált a kertben. A tanítványai megkérdezték: Mester, hogyhogy dühös vagy? Mire ő: Felbosszantott a feleségem. A tanítványok döbbenten néztek: De hát te meg vagy világosodva! Igen, válaszolt a mester, meg vagyok világosodva és ma reggel nagyon felbosszantott a feleségem. 

 

Nagyon sokszor válunk indokolatlanul kritikussá és türelmetlenné magunkkal szemben, ha a sebezhetőségünkkel találkozunk. Mintha azt várnánk magunktól, mint a fenti tanítványok a mestertől, hogy emberfeletti módon, mindig kiegyensúlyozottak és jókedvűek legyünk. Pedig pont a sebzettség időszakaiban van a legnagyobb szükségünk arra, hogy ne nehezítsük az életünket irreális elvárásokkal, és megértővé váljunk önmagunkkal. Pont ekkor kell a leginkább tudnunk: a sebezhetőségünk nem betegség, hanem az a legfontosabb képességünk, hogy képesek vagyunk érezni, és képesek vagyunk kapcsolatba kerülni a körülöttünk levő világgal.

 

Ahogy egy síró kisgyerekhez lehajolunk, és megöleljük, ha elesik, és beüti a lábát, úgy hajolhatunk le önmagunkhoz ezekben az időszakokban, elismerve és elfogadva érzéseink jogosságát, és elismerve, hogy támogatásra, simogatásra, megértésre van szükségünk.

 

Egy barátom vereséget szenvedett egy munkahelyi konfliktusban, és el kellett hagynia a pozícióját. Megszégyenült és tehetetlen volt, miközben azt gondolta, hogy ezek az érzések pontosan azt igazolják, hogy mennyire megérdemelte, ami vele történt. Történetesen nagyon igazságtalan helyzetbe keveredett, és minden barátja együtt érzett vele. Ő azonban nem tudta magának megbocsátani, hogy – egy egyébként meglehetősen egyenlőtlen küzdelemben – alulmaradt. Csak hosszabb idő eltelte után tudott azzal a megértéssel nézni magára, ahogy a szerettei látták.

 

Egy másik barátom párkapcsolata véget ért, és nagyon szomorú lett. Mindeközben valamiért úgy érezte, hogy egy egészséges ember ebben a helyzetben egyszerűen továbblép. Személyes kudarcának tartotta, hogy – mindössze pár héttel a szakítás után – még mindig szomorkodik valaki miatt, aki „nem érdemli” meg. Beletelt egy kis időbe, amíg természetesnek tudta tartani, hogy a veszteségek fájdalmat váltanak ki belőlünk, és hogy a szomorúsága annak a jele, hogy képes volt szívvel-lélekkel benne lenni a kapcsolatban

 

A saját életemben megvilágosító volt az a pillanat, amikor rájöttem, hogy azzal a megértéssel, elfogadással és törődéssel, mellyel a családtagjaim, a barátaim vagy a klienseim felé fordulok, fordulhatok önmagam felé is. Hogy a nehéz helyzetekben ahelyett, hogy ostoroznám magam amiatt, hogy sebezhetővé váltam, mondhatom ezt: "megértem, hogy most így érzek, ez nagyon emberi ebben a helyzetben. Az élet, néha nehéz feladatok elé állít, és senki nem várja tőlem, hogy ennek örüljek. Nem kell félnem, túl leszek ezen is, sőt, megerősödöm a végére, ha ezt még most nem is látom."

 

A legjobb módszer, hogy magunkkal megértőbbé és elfogadóbbá tudjunk válni, ha elképzeljük, hogy miként éreznénk valaki iránt, akit nagyon szeretünk, ha ilyen helyzetbe kerül. Mit mondanánk a lányunknak, a szerelmünknek, a legjobb barátunknak vagy a kedvenc tanítványunknak? Itt az ideje, hogy magunknak is megadjuk mindazt, amit másoknak magától értetődőn megadunk.

 

Megosztom Facebookon
Megosztom Twitteren
Please reload

Kövess minket

I'm busy working on my blog posts. Watch this space!

Please reload

Cimkék
Please reload

Archiv
  • Facebook Basic Square
  • Twitter Basic Square
  • Google+ Basic Square
Pszichodráma