Please reload

Friss bejegyzés

Lőrincz Éva pszichodrámavezető, coach

2017/01/27

1/1
Please reload

Kiemelt bejegyzés

Erős cucc a kritika, de jobb, ha lejövünk róla

2018/02/15

 

A kritika népbetegség Magyarországon. Jobb esetben csak abban nyilvánul meg, hogy kiszúrjuk mások legapróbb hibáit is, és ezt „konstruktív kritikaként” az orruk alá dörgöljük, rosszabb esetben leszólunk, megalázunk, sőt akár bántalmazunk is másokat, ha valamit nem jól csináltak. A kritikusság azonban kétélű fegyver: míg az egyik oldalon azt sebzi meg, akire irányul, a másik oldalon a kritikus maga is sérül, hiszen magából kiindulva azt gondolja, az emberek kíméletlen elvárásokkal állnak egymáshoz, és így ő maga is folyton szorong, hogy ne hibázzon. A kritikusság olyan rossz szokás, amelyiktől kis ideig jobban érezzük magunkat, de hosszú távon jobb, ha lejövünk erről a szerről. 

 

A másik kritizálása, megítélése mögött legtöbbször ott találjuk a jó öreg kisebbségi érzést. Amíg mások fölött ítélkezünk, legalább addig erősnek, okosnak és ügyesnek érezhetjük magunkat. Cserébe azonban azzal a szorongással fizetünk, hogy majd mások pedig minket fognak megítélni. Gyakran a perfekcionizmus mögött is ezt a félelmet találjuk, és a perfekcionisták  sokszor maguk is kíméletlen kritikusok. Az oktatási rendszerünk is erre nevel minket, amikor a számonkérés úgy van kialakítva, hogy kizárólag azt keresi a diákokban, hogy mit nem tudnak, ahelyett, hogy azzal foglalkozna, hogy mit tudnak.

 

Megdöbbentő volt a számomra az, amikor életemben először találkoztam egy olyan tanítóval, aki nem azzal foglalkozott, amit rosszul csinálok, hanem azzal, amit jól. Emlékszem, amikor első látásra megkérdezte tőlem, miért viselek egy piros mintás kendőt a nyakamban. Azt hittem, valami kivetni valót talált az öltözékemben, és mindjárt értésemre adja, mi nem stimmel. Ehelyett csak annyit mondott: „szerintem azért hordasz piros kendőt, mert belül tudod, hogy különleges vagy, és szeretnéd ezt a különlegességet megmutatni a világnak”. Hirtelen egy másik bolygón találtam magam, mint amelyiken eddig éltem: az elismerés, az elfogadás, a megerősítés és a megengedés világában.

 

A legritkább esetben tapasztaltam azt, hogy a kíméletlen kritika jobbá tett volna valakit. Azt viszont annál többször, hogy elbátortalanít, szorongóvá tesz, elveszi a kedvet a munkától, visszahúzódóvá tesz gyereket és felnőttet egyaránt. És döbbenten tapasztaltam annak erejét, amikor tanulás közben vagy egy munkafolyamatban következetesen elmondta valaki, hogy mit csináltam jól, és milyen lehetőségeket lát bennem.

 

Tehát mit tehetünk a belénk égetett kritikussággal? Itt az idő, hogy átalakítsuk belső világunkat, és elkezdjük megteremteni az elfogadás és a bátorítás kultúráját. Összeszedtem néhány gyakorlatot, amit elvégezhetünk akár naponta ahhoz, hogy megváltoztassuk ezt rossz szokásunkat, és mi is otthonra leljünk abban a világban, melyben tanítóm lakott.

 

1. Minden este keressünk három olyan dolgot, amit aznap értékelni tudtunk másokban.

 

Ez segíteni fog minket abban, hogy arra kezdjünk fókuszálni a környezetünkben, amit mások jól csinálnak, és nem a hibákat fogjuk vizslatni. Ha képesek vagyunk másokban meglátni azt, amiben ügyesek, az segíthet minket abban, hogy elhiggyük, hogy mi is fel tudunk mutatni pár dolgot. Arról nem beszélve, hogy ha figyeljük mások jó megoldásait, ügyes helyzetkezeléseit, jó reakcióit, mi is elkezdhetjük ezeket átvenni, tanulni.

 

2. Minden nap keressünk három dolgot, amivel elégedettek vagyunk magunkban, amire büszkék lehetünk.

 

Lehetnek ezek egész kis dolgok. Ha például valaki notórius késő, és sikerül aznap mindenhova odaérnie, büszke lehet magára. Ha valaki mindig mások szavába vág, de aznap sikerült jobban figyelnie, elégedett lehet. Ha elkezdjük látni, hogy mi is tudunk jó dolgokat csinálni, elkezd megerősödni az önbizalmunk, az önértékelésünk, és nem lesz szükségünk többé arra, hogy mások kritizálásával bizonyítsuk magunknak, hogy érünk mi is valamit.

 

3. Ha a környezetünkben valaki olyasmit tesz, ami tetszik nekünk, ne legyünk restek kifejezni ezt felé.

 

Kezdjük megteremteni a mi kis szűk körünkben az elismerés kultúráját. Ne lepődjünk meg, ha elementáris hatással leszünk embertársunkra, ha egy jól sikerült prezentáció után odamegyünk hozzá és azt mondjuk: „Nagyon tetszett, amit csináltál, és sokat tanultam tőled arról, hogy hogyan kell felépíteni egy előadást, és miként lehet a hallgatóságot bevonni a témába”. Minél konkrétabbak vagyunk, annál hihetőbb és hitelesebb lesz a mondandónk, annál kevésbé tűnik üres hízelgésnek.

 

4. Ha azon kapjuk magunkat, hogy kritizálunk valakit, tanuljunk meg átváltani megértő üzemmódra.

 

Mindannyian emberek vagyunk, és követünk el hibákat. Lehet, hogy nehéz napja van a másiknak, lehet, hogy még nem tudta megtanulni, ami ahhoz kell, hogy valamit jól csináljon, lehet, hogy kerülgeti az influenza, vagy nehéz volt a gyerekkora. Tanuljunk meg megengedőek lenni mások hibáival kapcsolatban, és ez segíteni fog abban is, hogy magunknak is megengedjük ugyanezt.

 

5. Kritika helyett tanuljunk meg hasznos visszajelzést adni.

 

Ha elkezdjük a helyzeteket nem a hiba-hibátlan szemüvegen át nézni, hanem tanulási folyamatként látni, akkor észre fogjuk venni, hogy a másik ember egy ilyen folyamatnak valamelyik pontjánál tart. Láthatjuk, hogy már pár dolgot megtanult, és van még pár dolog, amit fejleszthet magában. Ha igazán segíteni akarunk valakinek, nem csak az „eszet akarjuk osztani” vagy az erőnket fitogtatni előtte, akkor először jelezzük neki, hogy látjuk, hogy mi mindent megtanult már, és mi mindent csinál jól. Ezután tanuljuk meg az és kötőszó használatát a de helyett, és mondjuk el neki, hogy mit látunk fejlesztendő-fejleszthető területnek. Például így: „Látom, hogy már óriási rutinod van abban, hogy sok ember előtt beszélj, hogy világosan fel tudod építeni a mondandódat, és cseppet sem izgulsz. És (!) szerintem sokat hozzátenne, ha még jobban be tudnád vonni a közönséget. Jót tenne egy kis interakció az előadásodnak. Én ezt látom a következő szintnek a fejlődésedben.”

 

6. Emlékeztessük magunkat, hogy mi sem a tökéletességet szeretjük a nekünk fontos emberekben, így nekünk sem kell tökéletesnek lennünk, hogy szeressenek. 

 

Gondoljunk valakire, akit tényleg el tudunk fogadni, akit igazán szeretünk. Biztos, hogy fel tudjuk sorolni néhány hibáját, amelyekkel együtt is nagyon fontos ő nekünk. Családtagjaink, párunk, barátaink hibái sokadrangúak ahhoz képest, amit lényükkel, életükkel, küzdelmeikkel és örömeikkel adni képesek nekünk. 

 

Megosztom Facebookon
Megosztom Twitteren
Please reload

Kövess minket

I'm busy working on my blog posts. Watch this space!

Please reload

Cimkék
Please reload

Archiv
  • Facebook Basic Square
  • Twitter Basic Square
  • Google+ Basic Square
Pszichodráma