Ne add örökbe a belső gyermeket

A szívünk mélyén élő belső gyermek, csakúgy mint egykor, amikor még valóban gyermekek voltunk, vágyik mindarra, amire egy gyermek vágyhat. Ha eltitkoljuk magunk elől, ha nem, ha tudomást veszünk róla, ha nem, ha küzdünk ellene, ha elfogadjuk. És egy gyermek, ha nem gondoskodnak róla, ha nem törődnek vele, akkor meghal. Egy felnőtt ember életében azonban gyakran nincs senki más, mint ő maga, aki erre az adott helyzetben képes.

Azt is mondhatnám, hogy ebben az értelemben a felnőttség annak tudomásul vétele, hogy nincs már állandó külső segítségem (anya, apa) ahhoz, hogy a gyermeki igényeimet és szükségleteimet kielégítsem. Hogy gyakran nekem magamnak kell önmagam gondoskodó szülőjévé válnom, nekem kell felelősséget vállalnom azért, hogy jól érezzem magam a bőrömben.

{Arról, hogy mit tehetsz, ha szorongsz, amikor a boldogság közelébe érsz, itt olvashatsz.}

Gyakran úgy viselkedünk azonban, mintha örökbe akarnánk adni ezt a gyermeket, hogy valaki más tegye meg neki mindazt, ami ahhoz kell, hogy életben maradjon. Gyakori, hogy a párkapcsolattól azt várjuk, hogy a másik majd gondoskodik mindarról, ami engem boldoggá tesz, hogy megadja nekem a törődést, a figyelmet, hogy az érzelmi és fizikai szükségleteimet kiszolgálja.

Természetesen mi emberi lények képesek vagyunk megadni egy másik emberi lénynek sok mindent, amire az vágyik, de gondoskodó szülőjévé válni egy másik felnőttnek, nagyon fárasztó tevékenység.

Te gondoskodj a szórakozásomról. Te gondoskodj a háztartásról. Te gondoskodj arról, hogy legyen mindig elég pénzünk. Te gondoskodj arról, mit eszem. Te gondoskodj arról, hogy jó kedvem legyen. Te gondoskodj arról, hogy legyen esti programom. Te gondoskodj róla, hogy ne érezzem magam magányosnak. Te gondoskodj róla, hogy értékesnek érezzem magam. Te gondoskodj arról, hogy nem felejtem el bevenni a gyógyszeremet. Te gondoskodj róla, hogy be legyen fizetve az adóm.

Amikor a másik ember munkaköri leírásának a részévé tesszük, hogy az életünk egy vagy több területén gondoskodjon rólunk, az olyan, mintha örökbe akarnánk adni a belső gyermekünket. Ez azonban csak olyankor indokolt, amikor mi magunk képtelenek vagyunk róla gondoskodni. Például, ha betegek vagyunk, vagy ha nagy veszteség ért minket, és emiatt nehezen gondoskodunk magunkról egy ideig.

Ha a másik embernek nem kell attól félnie, hogy ha nem tesz meg nekünk valamit, akkor összedőlünk, ha nem érzi kényszerű kötelességének a rólunk való gondoskodást, akkor megérezheti, hogy szabadon adhatja azt, amit éppen tud. Mi pedig megengedhetjük neki, hogy fáradt legyen, hogy ne legyen kedve, hogy más dolga legyen, hogy meccset nézzen, vagy színházba menjen. Megengedhetjük neki, hogy a boldogságunk ne az ő dolga legyen, és magunknak is, hogy gondoskodjunk arról, ami ahhoz kell, hogy jól tudjunk működni.

Ha így teszünk, akkor amit adunk és kapunk a párkapcsolatban, a barátságban vagy a családi kapcsolatainkban, sokkal inkább a szabadságról és a szeretetről, és sokkal kevésbé a kényszerekről és kötelességekről fog szólni.